Elmondtam neki.

Úgy reagált, ahogy vártam. Igaza volt. 

Leírtam mindent amit gondolok, érzek. Talán nem volt épp a legösszeszedettebb.
Nem tudtam mit csináljak. El kellett neki mondjam. 

Ültem, remegett a kezem és a sírással küszködtem, tudom, hogy mikor elkezdtem leírni a kis mondókámat Ő is így érzett. Írtam és vártam a reakcióját. Meg is kaptam. Tudtam, hogy milyen amikor dühős rám. Főleg akkor amikor Én csináltam valamit. És igen, Én voltam. Nem volt bőbeszédű vagy csak nem tudott mit írni. Azt tudom, mert írta, hogy olyan ideges mindjárt a földhöz vágja magát. Lehet, hogy ez hülyeség vagy gonoszság, de ezzel a tudtomra hozta amit eddig is tudtam, fontos voltam számára nagyon.
Mondott még valamit amit nem tudok hová tenni és nem akartam akkor megkérdezni, hogy nincs együtt a sráccal. Nem tudom, hogy ez most mit jelent. Talán azt, hogy csak egy románc volt és vége vagy történt valami amit el akart mondani és most nekem kellene Őt vigasztalnom és átölelnem este a moziban. Állítja, hogy sosem létezett a mi barátságunk. Ezzel nem értek egyet. Nem is fogok. Barátok voltunk. Igen is azok. De a barátság átváltott sokkal erősebb érzelmekre. Csak egyoldalúan. 

Annyira szomorú vagyok emiatt, hogy gondolkodni is alig tudok.

Mindegy vége. Nagyon fájt, mikor Ő kimondta, hogy ezzel elveszítettem örökre. És jobb lesz, ha többé nem találkozunk. Soha nem fogom újra hallani a hangját és érezni az illatát.
Lehet igaza volt abban, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás, mert nincsenek barátaim és Ő állt hozzám a legközelebb az elmúlt időszakban. Nem tudom, nem hiszem. Az nem hirtelen fellángolás, hogy minden reggel mikor kelek és minden este mikor fekszek eszembe jut. Egész nap ott motoszkál bennem, hogy mit csinálhat. Sikerül-e megoldania a feladatokat amiket rábíznak a melóhelyen. Pedig tudom, hogy igen. Nagyon okos. Talpra esett és empatikus. Bármit meg tud oldani. És is ezt hittem magamról, de tévedtem.
Azt gondoltam, hogy engem nő sose fog a földhöz vágni és nem fogok kibukni. És lássunk csodát a 22 év alatt voltak csalódásaim, mint azt már előtte leírtam, de ez...
Olyas valakit veszítettem el akit nem szabadott volna. 

Próbálnak segíteni a családban, de mit mondjak? Nincs mit mondanom. A sírás kerülget ébredés óta. Nem álmodtam semmit se vagy csak talán nem emlékszem rá. De alvás közben nyugodt voltam. 
Most sokan gondolják majd -persze, ha olvassa majd valaki - , hogy biztos meleg a srác, mert ilyen hisztit nem csinál senki se. Férfi állat elmegy beb@aszik, felszed valami lúvnyát és ennyi. Lehet, hogy ezt kellene csinálnom, de bárhová nézek minden rá emlékeztet és ami érdekes, hogy sose volt nálam. Telefonom, a lufim amit a Bohóc doktortól kaptam, a könyveim, minden...Az egész számítógép, mert tudom, hogy egy gomb nyomásra van és mindent elérhetek innen. Még most is érzem a cukorka illatát. 

Mondogatják nekem, hogy nem Én vagyok a hibás, nem csináltam semmit. Jobb ez így...
Meg kellett volna tartanom magamnak. Ha nem mondom el neki, egy idő után úgy is kiábrándulok belőle és elmúlik. Elmegyünk moziba, kibeszéljük az eddigi történéseket és jól érezzük magunkat, mint mindig. 
Most nem tudom mihez kezdjek. Senkivel se fogok tudni úgy beszélgetni, mint vele.

Egy remény él bennem, talán egyszer megbocsát nekem és legalább beszélni fogunk. Néha hallani a hangját minden pénzt megérne. 

Elveszítettem a legjobb barátomat és talán a nem létező szerelmemet...

Soha többé nem engedek magamhoz ilyen közel senkit se. Nem nekem találták ki a szerelmet. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.