Sajnos bekövetkezett az amitől a legjobban rettegtem. De erről majd kicsit később.

Először is úgy látom, hogy senki se olvassa amit írok, ez kicsit elkeserít, de valahol meg is nyugtat, hogy senki se tudja mi játszódik le bennem.

Azt hittem kicsit jobban vagyok már. Lassan kezdem elfelejteni. Kicsit jobb a kedvem, kezdek célokat felállítani és egy kis remény sugár is megjelent, el is tűnt rögtön. El vagyok keseredve nagyon.

Nem ír, Én nem írok rá, mondjuk elég ritkán is látom, hogy chat-en be lenne jelentkezve. Gondolom dolgozik, szerelmes és éli az életét. Így is kell. Még most se értem, hogy miért lesz hányingerem és miért szorul össze a gyomrom, ha meglátom a képét vagy véletlenül látom, hogy bejelentkezik. Rettegek. Rettegek attól, hogy rám ír, de attól is, hogy nem. Nem tudom mi van velem. 

Nőnapkor addig agyaltam, hogy mit csináljak míg este írtam neki egy SMS-t. Nem gondoltam volna, hogy választ is kapok. De kaptam egy szimpla "Köszönöm."-öt. Akkor jöttem rá, hogy semmi se változott az elmúlt 2 hétben. Nem tudom, hogy mérges-e rám vagy mi. Végig olvastam - könnyes szemmel -  az utolsó beszélgetésünket. Ezt írta "Nem fogom leharapni a fejed, csak kurvára dühít, hogy elbasztad a barátságunkat, ami nem is létezett." Ez emlékszem akkor is nagyin mellbe vágott és még most is. Soha nem gondoltam, hogy véget ér a barátságunk és tudom mondtam már, de igen is barátság volt. És talán egy olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Az éjszakába nyúló beszélgetések vagy, hogy egymást mindig piszkáltuk. Emlékszem sokszor írta, hogy otthon ül és hangosan röhög rajtam. Mindig próbáltam megnevettetni. Akkor volt a legszebb amikor mosolygott. :(

Most volt a névnapom és felköszöntöttek egy páran. Ha jóban lennénk Ő lett volna az elsők között aki felköszönt. Sajnos ez nem így volt. Most gondolhatnátok, hogy "milyen hülye, hogy csak arra vár, hogy felköszöntsék...". Nem. Senki sem érdekel. Jól esett nagyon, hogy ebben a szar helyzetemben is gondoltak rám. Igaz nem sokan tudják, hogy mi történt. Csak nagyon hiányzik. Egész nap a telefont figyeltem, hogy hátha megcsörren vagy egy SMS tőle. De semmi. Másnap reggel 9 körül megcsörrent - addigra már teljesen letettem róla és azt hittem, hogy Anya az - és Ő volt. "Szia! Utólag is boldog névnapot!" ez állt az üzenetbe. Semmi círádé vagy mosoly. De ez a két mondat úgy felvillanyozott, hogy egész nap madarat lehetett velem fogatni. Még az sem érdekelt, hogy nem hívhatom föl és nem ölelhetem meg, nem puszilhatom meg a puha arcát és nem érezhetem a cukorka illatát, csak egy valami volt fontos, ÍRT !!!!!!! Senkinek se mondtam el. Csak egy valakinek aki próbálja a lelket tartani bennem.

Most meg nem is gondoltam rá, csak úgy a szokásos módon. Mi lehet vele, hogy van, mit csinál...
Amikor is reggel fel keltem és egyfolytában Ő járt a fejemben. Piacra menet, a piacon. Végig. Felnéztem FB-re - amióta nem beszélünk nincs miért vagy kiért feljárnom - és megláttam azt amitől a legeslegjobban féltem. Nem azt, hogy változott volna a családi állapota  vagy egy közös képet a sráccal. A régi számomon ne nagyon keressetek. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Ráadásul még a srác is kommentált. :/
Azt hittem, hogy ha számot vált tudni fogom az újat.Tévedtem.
Megint itt ültem a telefon mellett egész délután és vártam, hátha. De semmi. Nem hiszem, hogy megtudom az új számát.
Ez volt az utolsó szál hozzá ami még megmaradt. Elkérhetném. Talán meg is adná. Nem tudom. DE hogy néz már ki, hogy az aki szerelmes belé, szerelmet vallott neki és nem beszélnek, mert így "jobb" elkéri a számát.
Azt hittem sírva fakadok. Azóta, mint egy zombi, de tényleg. Egy mosoly se hagyta el a számat. Csak ülök és nézek ki a fejemből. Épp azon gondolkoztam, hogy díjcsomagot váltok és megadom 5 barátom számát akiket olcsóbbért hívhatok. Nem fogok. Őt is bele akartam venni. De így már nem érdekel.  

Sírhatnékom van. Ez kezd nagyon unalmas lenni. Megfordult már a fejemben, hogy írok neki valamit. Hátha reagál rá. Hátha meg tudom valamennyire békíteni. De az a baj, hogy nagyon fáj így is, hogy tudom nem az enyém és soha nem is volt. Igazából az fáj, hogy azt mondta egyszer, sose tudna rám férfiként nézni. O.o Miért?!

Senki se tud!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Annyira boldog volt utolsó vasárnap. Érzetem rajta, hogy majd kiugrik a bőréből és tényleg szerelmes. Ahogy áradozott az érzelmeiről. Én meg hülyén csak annyit tudtam kinyögni asszem, hogy szereted? vagy valami ilyet.
Röhejes. Röhejes az egész életem.

Most írok/mondok valamit amin lehet megsértődne, ha olvasná, de fontos számomra. Mindig az olyan lányokat néztem meg. akik vékonyak, hosszú combjuk van... Ezt sokan ismerik. mindig csak a tévé szerint ideális alakú és kinézetű lányokat figyeltem. Jó nagy barom voltam. El se tudom mondani. És itt kezdődik amin lehet megsértődne, de szerintem egy igazán értelmes nő ezt tudja magáról, hogy milyen.
Egyszer azt mondtam rá, hogy Ő az Én kis töltött galambom, megsértődött, pedig ezt bóknak szántam. Olyan kis helyes telt. Úgy is mondhatnám, hogy erotikusan telt. Ez vicces. Nekem nagyon tetszik az alakja és az egész mindene. Nem vékony. Pont az "ideális" van rajta mit fogni és amikor megsimogatod nem a bordáit és a csontjait fogod.  Lehet nem is kellett volna ezt leírnom, de ha visszaolvasom, akkor ez fog emlékeztetni, hogy HÜLYE VAGY!!!!, ha olyan leszel, mint régen. Nem fogok jobban bele menni, hogy néz ki.

Egész nap az motoszkál bennem, hogy mi lehet kettejük között már. Vagy mi volt. Tudom, hogy beteges, de ez van. Nem perverz vagyok, csak féltékeny és talán az életemben először szerelmes úgy igazán. Letettem arról, hogy ez nem szerelem, mert az, de próbálom elnyomni, hátha jobb lesz. A gondolattól is rosszul vagyok, ha az jut az eszembe, hogy kézen fogva sétálnak vagy csókolóznak. Én akartam ezeket csinálni vele. Kézen fogva sétálni az utcán. Simogatni a kezét. Hülyeségeket súgni a fülébe... Ezt ismerik a szerelmesek. 

Rájöttem, hogy miért ilyen nehéz. Senkim sincs. Van egy lány barátom, aki tényleg csak a barátom és otthon van munka nélkül. Vele szoktam beszélni. Igazából alig várom, hogy írjon vagy írhassak neki, hogy egy kicsit "emberek közt" érezhessem magam. Tartja bennem a lelket és tudom, hogy azt mondja nem zavarja, ha RÓLA beszélek, de szégyenlem magam nagyon. Csak vele tudok erről nyíltan beszélni. Ismeri az érzéseimet és próbál tanácsokkal ellátni, de nem várhatom el tőle, hogy pátyolgasson. Neki is van párja, élete, barátai. Nekem nincs. 

Ráadásul el kell, hogy mondjam, Anya beteg. Nem tudjuk mi a baja, de elég beteg. Az orvosoknak gőzük sincs, hogy mi lehet. Sík ideg az egész család. Egyfolytában figyeljük, mert 3 héttel ezelőtt nagyon rosszul lett. Majdnem mentőt kellett hozzá hívni. Fuldoklott. Öcsém sokkot kapott azt azóta nem normális. Nem mintha előtte az lett volna, de most aztán full hülye. 

Nem tudom Ő neki elmondani, hogy mennyire aggódok, hogy valami nagyobb baja lesz Anyának. Próbálom tartani a családban a lelket hozom-viszem orvostól orvosig, de Én is rettegek. Tetőzi a dolgot, hogy szerdán egy kisebb műtétem lesz. Meg kell operálni a szememen a csomót. Ezt sem tudom neki elmondani. Pedig úgy szeretném, hogy leírhassam neki mennyire be vagyok tojva. Mutatom, hogy nem félek, de legbelül nagyon. Apa elvisz és haza is hoz, de úgy szeretném fogni az Ő kezét. Tudom, hogy aggódna. De már nem tehet semmit se.

Megint annyi minden kavarog a fejemben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.