Mivel senki se olvassa ezt a kis önsajnálatban úszó blogot, ezért csak magamnak írok és azért, hogy tisztázzak pár dolgot magammal. Sokkal könnyebb leírni a szavakat, mint kimondani. Lehet, hogy nem fogalmazok úgy, mint egy író vagy, mint egy vérbeli blogger, de próbálkozom. 

Szóval, mint azt már sok írásomban említettem, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban lassan a kínok kínjait élem át. Anya beteg, munkám nincs és elvesztettem azt akit szerettem/szeretek. 

Leírtam már, hogy csütörtökön mi történt, de csak egy darabig. Annyira ideges lettem és elborult az agyam, hogy kicsit elhamarkodottan cselekedtem. Kikészített a 'Kapcsolatban' szócska-kifejezés és elkezdtem amit nem kellett volna. Megpróbáltam teljesen kitörölni az életemből. Töröltem az összes képet gépről és a profilomból is amin Ő vagy csak bárki szerepelt. Töröltem a telefonból - végül is minek oda, ha nincs meg a száma - még az SMS-ket is amiket váltottunk. Az összes meg volt. Még utoljára végig olvastam őket, hogy emlék maradjon. Minden üzenetet és hozzá kapcsolódót töröltem. Még az a jó tényleg, hogy soha nem volt nálam, mert ha ki kellett volna dobnom valamit...
Deaktiváltam a profilom és dühömben mindenkivel összevesztem. Pedig nem tehettek róla. De nem bírok az érzelmeimmel. Lassan olyan leszek, mint egy terhes nő, minden felkapom a vizet és sírva fakadok. De egy valamit megfogadtam akkor és sikerült is rögtön. NEM FOGOK SÍRNI. Nem érdemli meg és nem is éri meg.

Tegnap zombi voltam, de este felé kicsit jobban lettem. Felmentem erre a chat.hu-ra és rögtön megtalált egy kis meleg srác. Elhajtottam. Valamiért rögtön megtalálnak. És egy lány is. Vele elkezdtem beszélgetni és kiderült, hogy 28 éves és paksi, de vannak itt a lakhelyemen rokonai. Megadta az msn címét és felvettem. Elkezdtünk beszélgetni, kép csere és mi egymás. De nem volt annyira szimpi, pedig szerintem - de ezt ki tudja - Én az voltam neki. Ezért mielőtt bármibe is bele vágnánk szóltam neki, hogy csak beszélgessünk, barátkozzunk, nem szeretnék semmi komoly dolgot tőle. Abban a pillanatban kilépet és azóta nem láttam.

Fontos megjegyezni, hogy azt már tudom, hogy kell egy lányt gyorsan lekoptatni, de hogy lehet felszedni és megtartani, azt nem.

És reggel amitől a tartottam. Bekapcsoltam a telefonom és rögtön jelzett, hogy Ő küldött nekem egy üzenetet FB-n. Rettegtem, hogy mit írt.
Nem fogom leírni, hogy mi állt a levélben elég annyi, hogy igaza van. Majd nem mindenben igaza. Leírta, hogy válaszolni készült épp a levelemre amikor is Én a dühömet töltöttem ki és töröltem. Még azt is írta, hogy nem érti mi ez a hiszti, mikor már 1 hónapja együtt van a sráccal és tudhattam, hogy ez lesz belőle...Mondjuk ez lehet, hogy csak az Én üldözési mániám vagy már megbomlott egy kicsit az elmém nem tudom, de nem nevezte nevén a fiút, pedig tudja, hogy tudom nevét és csak annyit írt, hogy "a sráccal". Nem tudom mit jelent. Szerintem semmit se, csak ez úgy szemet szúrt. Írt még sok mindent amiben igaza volt és amiben nem teljesen, de mindegy. Válaszoltam neki a tőlem telhető legjobban, de visszaolvasva nem voltam elég összeszedett, mint ahogy szoktam.
Most megint ott tartunk, hogy 2 percenként nézem kaptam-e valami választ. Pedig nem tudom mit vártam. Szerelmes, normális élete van és ami a legfontosabb, ÉLI az életét. Nem hiszem, hogy azon töpreng napokig, hogy mit írjon. Egyszerűen csak jön megy, gondolom telefonon lóg vagy SMS-zik non-stop. De lehet, hogy pihen, bulizik...bármi elképzelhető. Nem tudom milyen, ha szerelmes. Azt nem tudom kijelenteni, hogy örülök nekik. Ez lehet, hogy bunkóság, de nem örülök nekik. Azért is töröltem, hogy ne kelljen végig néznem, hogy boldog. Ha nem lennék belé szerelmes és normális életem lenne - értem ezalatt munka és normális emberi kapcsoltok, barátokkal és mi egymással - akkor nem zavarna. De így el se tudom mondani mennyire. Nem tudok meghallgatni egy lassú szerelmes számot vagy egy romantikus filmet anélkül, hogy ne fogna el az émelygés és az undor. Egyre jobban észre veszem magamon, hogy ha meglátok egy szerelmes párt, akkor nem azt mondom "Milyen aranyosak!", hanem "Gusztustalan, maradjanak otthon ezt nem az utcán kellene csinálni!" .

Apámék azt mondták, hogy egyszerűen felejtsem el és kész. Vessek véget ennek az egész mizériának. Könnyű ezt mondani. Amikor még suliba jártam és egész nap emberek közt voltam, aránylag gyorsan és könnyen túl tettem magamat az ilyeneken. De itthon egyedül vagyok, egy magam. Önmarcangolás és agyalás hol rontottam el. 

Az biztos, hogy elvesztettem a legjobb barátom és a "szerelmem" pedig nem is volt az. Ilyen lehet egy szakítás? Azt állítja, hogy úgy kezeltem mintha a tulajdonom lett volna. Rosszul esett, hogy így fogja fel. Csak szerettem, de nem tudtam neki elmondani. Soha nem volt a tulajdonom. Sose.

Van egy barátom, aki lány - mi meglepő. Csak vele tartom most már a kapcsolatot. Próbálja tartani bennem az életet, de nem sok sikerrel. Tudom, hogy megbántom mikor dühös vagyok, pedig nem szándékom. Rá csak úgy tudok nézni, mint egy barátra. De tényleg. Szokta mondani, mikor kiborulok - ez elég sokszor előfordul - , hogy itt van nekem és ne aggódjak. De aggódom. Komoly kapcsolata van. A párja tud a létezésemről és azt is tudja, hogy elég jóban vagyunk. Tudtommal el is fogadta, hogy néha elmegyünk sétálni vagy csak beszélgetni. De el fog jönni az idő amikor neki is teleszalad a töke és felteszi a nagy kérdést. Ő vagy Én? Én tudom a választ, Ő. Ennek így is kell lennie. Nem lehet, hogy engem istápol és elhanyagolja a barátját. A válasznak egyhangúan Neki kell lennie. Nem akarok szerelmeket, kapcsolatokat szét robbantani. Remélem nem is fogok. 

Egyre többet gondolok arra, hogy egyedül maradok örökre. Ez elszomorít. Nagyon. Nem látom az alagút végét. Se fényt. Nagyon félek attól, hogy nem lesznek gyerekeim és a szüleim nem lesznek nagyszülők. Pedig jó szülők és nagyszülők lennének szerintem. Mondjuk apa egy kicsit mogorva a kicsikkel, de szereti a gyerekeket. Látni akarom majd, hogy a fiam vagy lányom az Én Apukámmal játszik a kertben és Ők babúzsgatják. 

Kicsit hosszúra sikerült most ez, de kellett már. Még most se tudom mihez kezdjek. Leginkább el akarok menni ebből az országból és teljesen elölről kezdeni az életemet. Hátha akkor sikerülne megtalálnom magam és az életem értelmét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.